Chip 1996 April/CHIP 1996 aprilis (CD06).zip/CHIP_CD06.ISO/hypertxt.arj/92/ALAPOK4.CD

Text File | 1995-09-17 | 16KB | 272 lines

      @V""Aki" mindig bent csücsül@N

      @VAz operációs rendszer@N

          Mint  láttuk,  a   számítógép  mûködését  az   operációs
      rendszer vezérli.  A felhasználó  számára szinte  fontosabb,
      mint a  hardver, tehát  a gép  maga; hiszen  a gép elôtt ülô
      ember nem  a processzorral,  a regiszterekkel,  a memóriával
      tart kapcsolatot, hanem  az operációs rendszert,  illetve az
      általa  felkínált  érintkezési  módot,  kezelési   felületet
      (felhasználói    csatoló,    user    interface)     érzékeli
      számítógépként,   annak   lehetôségeiben   gondolkodik,  azt
      alkalmazza.
          Ennek  fényében  némileg  meglepô,  hogy  az   operációs
      rendszer nem található meg a memória stabil részében  (ROM),
      pontosabban szólva csak egy kis része van ide ""beégetve", a
      nagyobb részt lemezrôl kell betöltenünk. A fejlesztôk  ezzel
      a megoldással a választás lehetôségét kívánták  megteremteni
      az  adott  hardvert   többféle  virtuális  géppé   varázsoló
      operációs rendszer változatai között.
          Az   IBM  PC   számítógépek  szinte   abszolutisztikusan
      uralkodó operációs  rendszere a  PC-DOS vagy  MS-DOS (DOS  =
      Disk Operating System). Megszületésének érdekes a története:
      amikor 1980-ban az IBM vezérkara úgy döntött, hogy beszáll a
      személyi  számítógépek  piacába egy  16  bites géppel  (amit
      elsôsorban intelligens terminálnak szántak), a 8 bites gépek
      szintén szabvánnyá lett operációs rendszerének, a CP/M-nek a
      gyártóját,  a  Digital  Research-öt  kérte  fel  az  új  gép
      alapszoftverének megalkotására. A CP/M 8086 horribilis  árát
      az IBM  nem volt  hajlandó megfizetni.  Egy rövid  ideig ott
      állt a  szinte teljesen  kész (az  IBM addigi stratégiájától
      eltérôen  külsô  szállítók  részegységeibôl   összeszerelt),
      piacon beharangozott hardver, szoftver nélkül.
          Ekkor fordult az IBM a feljövôben lévô Microsoft céghez,
      amely három  hónap (!)  alatt kifejlesztette  a DOS-t. Rossz
      nyelvek  szerint  a rohammunk  a  meg is  látszik  a DOS-on,
      mindenesetre  a Microsoft  ezzel csinálta  meg a  legnagyobb
      üzletét:  eddig több  mint 10  millió példányt  adtak el  az
      MS-DOS különbözô  változataiból. (MS-DOS  a Microsoft  által
      forgalmazott termék  márkajele, míg  a PC-DOS  nevet az  IBM
      használja.   A   két   változat   közötti   különbség   elsô
      közelítésben elhanyagolható.)
          A fejlesztések idôrendje: 1981-ben megjelenik az IBM  PC
      és a DOS  1.0, amely összesen  25 parancsot tartalmaz,  csak
      floppyval lehet benne dolgozni. 1983-ban dobja piacra az IBM
      az XT-t, ehhez  megjelent a DOS  2.0, amely már  támogatja a
      merevlemez  használatát,  a  könyvtárszerkezet  kezelését --
      természetesen új utasítások révén. 1984 az AT megjelenésének
      éve, s  új DOS  is születik,  a 3.0,  majd hamarosan  (hibák
      miatt) a 3.1 és a 3.2. Fontos új parancsok jelennek itt  meg
      (PATH, XCOPY). 1987: új gépcsalád jelenik meg, a PS/2, s itt
      a  DOS  3.3, amely  már  képes 3  1/2  colos, 1,44  Mbyte-os
      floppymeghajtók kezelésére.  A Microsoft  1988-ban kiadja  a
      DOS 4.0-t,  majd a  4.01-t. Ezekben  a 32  Mbyte-nál nagyobb
      merevlemezek is  egy darabban  kezelhetôk, s  a felhasználók
      menüvel is használhatják a DOS-t. Ennek ellenére nem  terjed
      el, az  alkalmazók kitartanak  a jól  bevált, üzembiztos DOS
      3.3-nál.
          1991: elôbb  kósza hírek  terjednek a  DOS 5.0-ról, majd
      itt-ott  feltûnik  a  program  tesztváltozata,  teljesen  új
      köntösben, szolgáltatásokkal, s az év második felében itt  a
      DOS 5.0,  mint piaci  termék. A  DOS egy  (több?!) évtizedes
      egyeduralkodása   azért   is  érdekes,   mert   idôközben  a
      számítógépek az állandó fejlesztések következtében  kinôtték
      a DOS  babaruháját. Ez  a kis,  egyedi számítógépek  számára
      készített, géphez kötött (IBM  PC), egy felhasználós --  egy
      feladatos   (single  user   --  single   tasking),  nem   is
      felhasználóbarát operációs rendszer igazán komplex feladatok
      megoldására  alkalmatlan.  Nem  véletlen,  hogy  a Microsoft
      kifejlesztette  az  OS/2-t,  amely  alkalmas  több   feladat
      párhuzamos  végzésére (multitasking),  támogatja a  hálózati
      munkát, s rendelkezik egy barátságos, grafikus  felhasználói
      felülettel  (nem  kell  parancsokat  irkálni,  hanem  ikonok
      között  válogathatunk  az egérrel).  S  rendelkezésre áll  a
      Unix,  egy teljesen  hardver-független, többfelhasználós  és
      többfeladatos     (multiuser/multitasking),     egyértelmûen
      professzionális   rendszer   is.  A   két   utóbbi  rendszer
      terjedésének   valószínû   gátja,  hogy   igazán   jól  csak
      pillanatnyilag meglehetôsen drága gépeken futnak.
          Az   operációs   rendszerek   az   ellátandó   feladatok
      sokrétûsége   miatt   a   legbonyolultabb   szoftverek  közé
      tartoznak.   Tekintsünk   egy  egyszerû   (?)   DOS  példát:
      készítsünk elô használatra egy  új (az A: meghajtóban  lévô)
      lemezt, azaz  formázzuk meg.  (Ehhez a  FORMAT A:  parancsot
      kell begépelnünk a billentyûzeten.)
       1.  Gépelés  közben  a  billentyûzet  folyamatosan  küldi a
      megnyomott gomboknak megfelelô kódokat a számítógép felé.  E
      kódokat   az  operációs   rendszer  elsôdleges   be/kimeneti
      egységekért  felelôs  része  fogadja,  s  a  kód   másolatát
      továbbítja a monitor felé, hogy lássuk gépelésünk hatását.
       2. A parancs beírásának végén megnyomjuk az [Enter] gombot.
      E kód  hatására egy  másik rész  veszi át  az ""uralmat",  a
      parancsértelmezô. Az értelmezô  beolvassa az eddig  átmeneti
      helyen (""puffer"-ben) tárolt @KFORMAT A:@N karaktersorozatot, s
      azt megpróbálja parancsként értelmezni, tehát  végrehajtani.
      Ez a parancs nem található a memóriában, tehát
       3. az értelmezô a lemezmeghajtóhoz fordul, hogy keressen  a
      katalógusban egy FORMAT nevû állományt (Mellesleg: ehhez  az
      író/olvasó  fejet  a katalógust  tartalmazó  rész fölé  kell
      állítani,  az  adatokat  el  kell  olvasni,  közben  a   fej
      folyamatosan  mozog  stb.).  (A  keresés  biztos,  hogy  nem
      sikerül, ha például FPRMAT-t írunk, ekkor hibaüzenetrôl kell
      gondoskodni...). Ha megtalálta, akkor
       4. az állományok  kezeléséért felelôs rész  a lemezmeghajtó
      segítségével  betölti  a  tárba  a  FORMAT  nevû   programot
      (miközben helyet biztosított számára).
       5. Az értelmezô átadja a helyét a behívott programnak, azaz
      elindítja azt. Ekkor
       6.  a  képernyômeghajtó  révén  megjelenik  egy  üzenet   a
      monitoron, hogy helyezzünk egy lemezt az A: meghajtóba, majd
      nyomjuk meg az [Enter]-t.
       7. A  nyomás a  billentyûzetról kód  formájában bekerül  az
      átmeneti tárolóba, s ettôl kezdve
       8.  a  lemezmeghajtó  és  a  monitormeghajtó  folyamatosan,
      felváltva  dolgozik.  A  lemezmeghajtó  mozgatja  a  fejeket
      sávról  sávra,   kiteszi  mágneses   útjelzôit,  eközben   a
      képernyôn nyomon követhetjük,  hol tart (melyik  fej, melyik
      cilinder).  Ehhez  természetesen  az  adatoknak  a megfelelô
      egységek között állandóan mozogniuk kell -- ez is egy a sok,
      mellesleg ellátandó ""rutinfeladat" közül.
       9.  A  folyamat  végén  egy  üzenetet  látunk  a  képernyôn
      (képernyômeghajtó) a formázás megtörténtérôl.
       10.  Majd  újabb  üzenetet  kapunk  a  lemez  adatairól. Az
      adatokat  elsôdlegesen nyilván  a lemezmeghajtó  állapította
      meg, de mivel számolni is kell, mûveletekre is szükség  van,
      az alapinformációkat továbbítani kell a processzornak,  majd
      a feldolgozás végén az adatcsomagot a processzor ""postázza"
      a képernyômeghajtó felé. És még mindig nincs vége!
       11. Egy  kérdés jelenik  meg a  monitoron: akarunk-e  másik
      lemezt  formázni?  (Vajon  hogyan  került  a  képernyôre?) A
      választ (melynek útja billentyûzet-> kód-> tároló-> stb.)  a
      program feldolgozza (közben meg is jeleníti), s ezzel vége.
       Hát,  nem semmi!  Ezeket a  feladatokat kell  az  operációs
      rendszernek egy parancs végrehajtásakor ellátnia úgy, hogy a
      felhasználót mentesítse a  részletektôl. Mi kiadjuk  a (mint
      láttuk, meglehetôsen összetett hatású) parancsot, legfeljebb
      válaszolunk egy-két kérdésre, a többi a DOS dolga.
       Mint  említettük,  a  DOS nincs  beépítve  a  gépbe. Hogyan
      tudunk akkor gépünkkel dolgozni? Tekintsük át a  bekapcsolás
      után lejátszódó folyamatokat.
           Egy  darabig  még a  ROM-ban  található fix  programoké
      (BIOS) a vezérlés.
       1. A gép leteszteli önmagát, fontosabb egységeit. A memória
      tesztelése  általában  a  képernyôn  látható,  követhetô. Ha
      nincs probléma, (különben hibaüzenet jön)
       2.  a  bootstrap  (""csizmahúzó")  programrész  veszi  át a
      vezérlést. Feladata  a DOS  betöltése lemezrôl  a memóriába.
      (Szép magyar  számítástechnikai kifejezéssel  a ""bútolás").
      Ez a program elôször  az A: lemezmeghajtóval próbálkozik.  E
      ponton  három lehetôség  fordulhat elô:  a. nincs  lemez  az
      A:-ban, tehát irány  a C: meghajtó  (merevlemez) és lásd  3.
      pontot;
           b. van  az A:-ban  lemez, de  nincs rajta  a DOS. Ekkor
      hibaüzenetet  kapunk,  aminek a  szövege  BIOS-függô, de  az
      mindenféleképpen   szerepel  benne,   hogy  másik   lemezzel
      próbálkozzunk;
           c. DOS-t tartalmazó lemez van az A: meghajtóban. Ekkor
       3. megindulhat a betöltés folyamata. Elsô lépésben a  lemez
      elejérôl  beolvasódik  a  DOS  saját  betöltô  rutinja (boot
      record), ami aztán gondoskodik a DOS többi részének a  tárba
      juttatásáról.  De   nem  az   egésznek!  A   fejlesztôk  úgy
      döntöttek, hogy  a gépek  korlátozott lehetôségei  miatt két
      részre osztják az operációs rendszert: egy ""mag"-ra,  amely
      mindig a  memóriában kell,  hogy legyen,  s értelemszerûen a
      legfontosabb, leggyakrabban szükséges feladatokat oldja meg;
      és  egy  ""külsô"  parancsokból  álló   programgyûjteményre,
      amelynek a  programjaira ritkábban  van szükség.  E megoldás
      egyértelmûen a tárral való takarékoskodást szolgálja, hiszen
      így  sokkal  nagyobb  memória  marad  a  felhasználó   saját
      munkája, programjai számára.
       4. A  betöltés után  a DOS  elôször a  CONFIG.SYS állományt
      keresi.  Ha  talál  ilyen  file-t,  akkor  a  benne szereplô
      adatoknak megfelelôen beállítja (konfigurálja) a  rendszert.
      (Ha  nincs  CONFIG.SYS, akkor  az  alapbeállítások hajtódnak
      végre).
       5. E  lépést az  AUTOEXEC.BAT (automatikusan  végrehajtódó)
      file  keresése  követi. Létezése  esetén  a benne  felsorolt
      parancsokat  hajtja  v égre  a  gép, s  utána  áll készen  a
      munkára. Ha nincs a  lemezen AUTOEXEC.BAT file, akkor  a DOS
      megkérdezi  a  dátumot  és  az  idôt  (mindkettôt   célszerû
      pontosan  beírni,  így  követhetô  munkánk  idôrendje), majd
      kezdôdhet a munka. Ha megnézünk egy -- például 1,2  Mbyte-os
      -- DOS (boot) lemezt a DIR A: paranccsal (e parancs hatására
      megjelenik a  képernyôn a  lemez tartalomjegyzéke),  akkor a
      következô rejtvénnyel találjuk szemben magunkat. Több minden
      mellett az alábbiakat írja ki gépünk:
      COMMAND COM 25{{276 7-24-87 12:00a
       1 File(s)  1135616 bytes  free (Egy  kicsi, ámde  szükséges
      kitérô:   COMMAND  a   lemezen  lévô   file  neve,   COM   a
      kiterjesztése.   A   mérete   25276   byte,   mögötte  pedig
      ""születésnapja",  sôt  órája,  perce  látható.)  A rejtvény
      pedig  a  következô:  1,2 Mbyte  =  1228800  byte. Ha  ebbôl
      elvesszük a  COMMAND.COM (a  DOS parancsfeldolgozója)  által
      lefoglalt 25276 byte-ot, nem 1135616 marad! Hiányzik úgy  60
      ezer  byte-unk! A  jelenség magyarázata:  a DOS  magjának  a
      COMMAND.COM-n   kívüli,   további   két   része   a  lemezen
      úgynevezett  rejtett  file-ként  van jelen.  E  két  file az
      IO.SYS,  illetve  az  MSDOS.SYS  (PC-DOS  esetén IBMBIO.COM,
      IBMDOS.COM), ôk felelnek a hardvereszközökkel való,  illetve
      a felhasználóval való kapcsolatért. További 10 ezer  byte-ot
      pedig a DOS lemez- adminisztrációja foglal el.
       Mielôtt rátérnénk a DOS használatára, meg kell ismerkednünk
      még    néhány    alapvetô    fogalommal.    A   merevlemezek
      megjelenésével a  tárolókapacitás ugrásszerûen  megnôtt, így
      egy  lemezen állományok  százait, ezreit  lehet tárolni.  Ha
      ebbe  nem  vinnénk  valamiféle  rendszert,  akkor  a lemezek
      kezelhetetlenekké   válnának.    E   probléma    megoldására
      alakították ki  a hierarchikus,  úgynevezett fa  struktúrájú
      tartalomjegyzéket,   avagy  könyvtárakat.   Mint  az   ábrán
      látható, a gyökérkönyvtárból  (root directory) ágaznak  ki a
      további   könyvtárak,    alkönyvtárak.   Egy    alkönyvtárba
      valamilyen  szempontból  összetartozó  állományokat  cé zerû
      tárolni. (E gépkategóriában általában már nem  programokról,
      hanem programrendszerekrôl beszélünk, amelyek maguk is  több
      állományból állnak.)
          Tehát  az  állományok,  file-ok  valamelyik  könyvtárban
      találhatók. Azonosításuk a nevükkel  történik, de e név  két
      részbôl  áll, magából  a névbôl  (maximum 8  karakter) és  a
      kiterjesztésbôl (legfeljebb  3 karakter).  A két  összetevôt
      ponttal  elválasztva  kell  leírnunk.  Például:@K  HAHO.BAS@N  A
      kiterjesztések információt adnak a felhasználónak, ugyanis a
      programok többsége  ""szabványos" kiterjesztéseket  használ,
      például:
     .bas = BASIC nyelvû program
     .pas = Pascal nyelvû program
     .dbf = dBase által létrehozott adatállomány
     .wk1 = Quattro nevû táblázatkezelô táblázata
     .pic = ábrát tartalmazó állomány
     .hlp = segítséget (help) tartalmazó állomány stb.
          Három kiterjesztés különösen fontos a DOS szempontjából:
      a  .COM,  az  .EXE,  és  a  .BAT.  Az  ilyen   kiterjesztésû
      állományokat   (igazából  programokat)   a  nevük   egyszerû
      beírásával el  tudjuk indítani!  Tehát, ha  például a TETRIS
      nevû könyvtárban találunk egy BL.EXE nevû file-t, akkor csak
      annyit beírva, hogy BL  [Enter] , máris elindult  a népszerû
      potyog  tatós  játék.  A  DOS  parancsok  mindig  egy  adott
      lemezmeghajtóra és  egy adott  könyvtárra vonatkoznak,  azon
      belül hatnak.  Az aktuális  meghajtó jele  mindig látható  a
      képernyôn  (az  A, B,  C  stb. betûk  mögé  kell beírnunk  a
      parancsokat), az aktuális könyvtár nevének  megjelenítésérôl
      nekünk kell gondoskodnunk  (majd meglátjuk, hogyan  tehetjük
      ezt  meg).  Az  ""aktualitás"  azt  jelenti,  hogy  a  dBase
      könyvtárban  ""tartózkodva"  hiába írjuk  be,  hogy BL,  nem
      indul el az elôbbi  játék, hiszen egy másik  könyvtár része.
      Emiatt  az  állományok  teljes  nevének  része  az   elérési
      útvonaluk  (path),  amelyben   fel  kell  sorolnunk   azt  a
      könyvtári  hierarchiát,  amelynek  ""mélyén"  az  adott file
      található. Például:
      C:\EDITORS\WORDSTAR\WS.EXE
          (Figyeljünk az elválasztójelre: NEM törtvonal, hanem  az
      úgynevezett backslash!)  Ha az  állományok nevét  nem tudjuk
      biztosan,  vagy nem  akarjuk leírni,  akkor használhatjuk  a
      helyettesítô  (Jolly-Joker)  karaktereket:  a  '*'  és   '?'
      jeleket.   A   '*'  egyszerre   több   karaktert  is   képes
      helyettesíteni, míg  a '?'  csak az  adott helyen  pótol egy
      tetszôleges karaktert. Például a
      DIR *.EXE
          parancs kiírja az  aktuális lemez aktuális  könyvtárában
      lévô összes .EXE kiterjesztésû file nevét.

      @KBánhegyesi Zoltán@N

C:\
├───DOS
├───PROGRAM
├───ADAT
└───JATEK
    ├───SAKK
    ├───KARTYA
    ├───FOCI
    └───REPULO